Üdv! Íme, el is készült az első, bevezető fejezetecske. Még én is meglepődtem rajta, hogy mennyire élveztem az elkészítését. Remélem nektek is ennyire tetszeni fog! Minden esetre, örömmel fogadok minden apró véleményt, kommentet, és hasonlót. Érdekelne, hogy nektek így elsőre melyik szereplő a legszimpatikusabb? Mindenképpen írjátok meg! Kellemes olvasást!
Kávé
Mikor az emberek évezredekkel
ezelőtt bármi fogalmat szerettek volna alkotni a világról, amiben élünk, csak
az általuk ismert tárgyakhoz tudták hasonlítani. Egy oszlopos épületnek, ami
alatt az ördög lapul, vagy egy lapos, pizza formájú lapnak, ami forog a világ
közepeként. Ma azt gondoljuk, hogy ezek az emberek mennyire buták is voltak,
pedig ha nem kötnék az orrunk alá, mi sem jutnánk sokkal többre.
Ha én ott éltem volna, biztosan
egészen másképp képzeltem volna el. Egy körként, ami hófehéren világítja be a
körülötte lévő vaksötétet. Abban a körben forogtunk volna mi ketten, szabályok,
vagy más emberek nélkül.
Eper
Amikor elérkezett az a bizonyos
nap, név szerint 2016. április 25. az addig számomra kedves dolgaim körében
üldögéltem az ágyamon. Alattam a brit mintás ágyneműm, a hátam mögött a
legpuhább macim, és a kezemben a veszett drága laptopom. Eszembe se jutott
volna, hogy perceken belül a dolgok megváltoznak, és ezeket az ócska tárgyakat
mind tűzbe dobnám érted.
Hajnali félhat volt, és én már megettem a szokásos reggelimet, vagyis
az általam tökéletesre préselt pár darab törött kis kekszet. Szokásosan rám
tört az álmosság, ezért versenysebességgel görgettem a Facebook üzenő falam.
Aztán megláttam azt az ominózus bejegyzést, abból az idióta csoportból, a
zsebkukacokból. Akárhányszor próbáltam kilépni, valamelyik hülye ismerősöm
rögtön visszavett. Így inkább megszoktam, és néha még válaszoltam is a kiírt
dolgokra.
,,Melyik a kedvenc bandátok?”
– írta az egyik szolnoki srác. Én meg sóhajtottam egyet, arra gondolva, hogy az
égvilágon senki sem is meri a Kinks-t. Az ablakomra pillantottam, ahonnan pont
ők vigyorogtak vissza rám.
- Nem igaz, hogy még ebben is
különböznöm kell másoktól – leheltem kínkeservesen, és inkább bepötyögtem a
nevüket. Legalább menőztem kicsit a ”szárnyaló” egyediségemmel, ami miatt
éppenséggel nem voltak barátaim. Leszámítva Domit.
Vagyis Szemerey Domonkost, aki olyan meleg volt, mint a kazán, ezért
minden nap próbálta elfelejteni a nevét. Mindig azon panaszkodott, hogy a
szülei túl férfias keresztnevet adtak neki. Bár rengeteg dolog miatt rágta a
fülem. Onnan ismertem, hogy együtt vonatoztunk, minden áldott nap, kétszer.
Én reggel Orosházán szálltam fel a vonatra, ő meg Székkutasnál
csatlakozott, hogy beérjünk Szegedre. Persze nem egy suliba jártunk, ezért nem
sokra mentem vele, mikor kezdődött a gimnázium. Így csak annyi jutott belőle,
hogy amikor a szüleitől valami férfias, számára hasztalan dolgot kapott, azt a
kezembe nyomta. Dezodort, tusfürdőt, kölnit, vagy ruhát. Én meg persze nem
akartam kidobni, ezért általában a fürdőben kötöttek ki, és előbb utóbb
elfogytak. Nem is csoda, hogy én voltam a fura lány az iskolámban. Hála a hülye
Dominak mind a három év alatt axeszagom volt. Éppen akkor is azt a nivea
dezodort használtam, amit legutóbb sózott rám.
Magamra húztam lassan egy pólót, ami éppen a kupac tetejére volt
dobva, aztán a mellette fekvő rövidnadrágot, meg a tornacsukám. Ezután jött a
reggelek legnagyobb dilemmája. Melyik
sapkámat vegyem fel?
Ugyan a nőiesség legtöbb formája bőven kiveszett belőlem, a polcomon
több mint húsz snapbacket tároltam. Volt mindenféle, a bandástól a Harry
Potteresig.
Ezen a napon végül a The Kinks mintájút húztam fel, már csak a reggeli
hülye kérdés miatt is. Utána újra ránéztem a laptopomra, és felfogtam, hogy
ismét késében vagyok. Gyorsan a táskámba dugtam, és megragadva a longboardom már
indultam is, hogy elérjem a vonatot, ami pontosan öt óra ötvenötkor indult.
